Stefano Bottoni

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2011. febr. 17.

Recepció és párhuzamosság. A romániai ’56 és a magyar forradalom viszonya, KORUNK, 2006/2, pp. 40-48.


Recepció és párhuzamosság.

A romániai '56 és a magyar forradalom viszonya

(Megjelent: KORUNK, 2006/2, pp. 40-48)

Jelen tanulmány az 1956-os magyar forradalom és az ezzel egyidejűleg Romániában lezajlott eseménysorozat összefüggéseit tárgyalja. A témával kapcsolatos kutatásaimat összefoglalva és rendszerezve azt kívánom bemutatni, hogy a "román '56" nem kizárólag a budapesti forradalom függvénye volt, a romániai rendszerellenes kezdeményezések pedig nem csak a magyarországi megmozdulások egyfajta recepcióját képeztek, hanem önálló történelmi relevanciával bírnak. Meggyőződésem, hogy 1956 a két ország 1918 utáni párhuzamos történelmének része, amelyben a kizárólagosságra épülő államépítési logika (a fennálló politikai rendszertől függetlenül) a természetes kölcsönhatásokat lenullázza vagy eltorzította.

            Az összehasonlító perspektíva alkalmazását sajnos nem könnyíti a két ország közötti jelenkorkutatásban érzékelhető fáziskésés. Magyarországon már a nyolcvanas években megteremtődött egy szakmai nyelvezet és diskurzus, amely (többé-kevésbé) független maradhatott a pártállam ideológiájától, és ami még fontosabb, elfogadottá vált az 1918, illetve az 1945 utáni történelemről szóló reflexív elbeszélésmód [1] . Romániában e tekintetben legalább 15 éves lemaradás érzékelhető. A kommunista állam és alrendszereinek működéséről és az államszocializmus alkorszakairól, különösképpen a döntő jelentőségű 1956-1965 közötti szakaszról eddig alig születtek alapművek [2] . A tudományos mércének számító és a romániai felsőoktatásban használt műveket döntően külföldi történészek adták ki [3] . A felzárkózást kérdésessé teszi néhány olyan körülmény is, amely a tényfeltáró munkát akadályozza. A korszakban született írott források tekintélyes része, mind központi mind helyi szinten (megye/tartomány/körzet, város, község) hozzáférhetetlen vagy egyszerűen feltáratlan/feldolgozatlan. Ez nem csak a levéltárak központi ellenőrzésének tulajdonítható, hanem a helyi közösségeket sújtó szakemberhiánynak és a közelmúlt iránti tudományos érdektelenségnek is.

1956 aztán különös "lélektani" problémát is okoz Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi "magyar" jellegű megmozdulásokat [4] . Az '56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az '56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlay-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az "itthoni" 1956. A hivatalos érdekképviseleti szervezet mindeddig hűvösen fogadta az "ötvenhatosok" emlékezésdiskurzusát, amit elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítenek a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmat, az egységdiskurzust, és  helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a "rossz" '56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet.

A romániai '56 azonban ennél sokkal komplexebb volt. Elsősorban egészen más szellemi-politikai háttérrel indult, mint a magyarországi. A legújabb kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy a megmozdulásokban a román lakosság egyes rétegei is részt vettek, köztük elsősorban az üldözött görög-katolikus egyház hívei, de a fővárosi diákság is [5] : így "erdélyi magyar '56" helyett talán helyesebb "romániai '56"-ról beszélni. A romániai lázadó csoportok a magyarországiakkal ellentétben azonban eléggé elszigetelődtek a társadalmon belül, és láthatóan nem voltak képesek és nem is törekedtek arra, hogy konkrét politikai célokat fogalmazzanak meg a rendszer megreformálása érdekében (nem is lehetett volna, mert a Romániai Munkáspárttól - a továbbiakban RMP - semmilyen támaszpontot kaptak 1953 után sem). Céljuk kizárólag a kommunizmusnak a várt nyugati segítséggel való erőszakos megdöntése volt. A pozíciójában alig megingatott hatalom válaszait pedig egy 1954-től kezdődő hosszú önállósodási folyamat alakította. Részben a magyar forradalom hatására, részben egy belső konszolidációs folyamat révén a Gheorghiu-Dej vezette RMP kialakította azokat az államépítési/nemzetépítési technikákat, amelyeket Dej, majd utóda, Nicolae Ceauşescu egészen 1989-ig sikeresen alkalmazott.   

Párhuzamos folyamatok 1948-1956

Kelet-Európában az első időszakban az igen gyenge nemzeti legitimációval rendelkező oktrojált kommunista rezsimek a hagyományos értékrendszer lerombolásával vagy annak radikális átformálásával kísérleteztek, majd idővel fokozatosan és sajátos módon hozzáidomultak az egyes országok társadalmi környezetéhez és történelmi folyamataihoz. Magyarországon elsősorban Révai József [6] kísérletezett (kevés sikerrel) egy "népi" nemzetfelfogás népszerűsítésével, mely a kuruc-labanc történelmi ellentétpárból indult ki, és amelynek egyaránt része volt a parasztvezér Dózsa György kultusza és a katolikus Habsburg-dinasztia iránti ellenszenv táplálása. Így amint a fiatal holland kutató, Martin Mevius munkája is kimutatja, a nemzeti szimbólumok használata nemcsak túlélte az 1948-as fordulatot, hanem szervesen beépült a Rákosi korszak diskurzusába [7] .

            Romániában ugyanakkor a rendelkezésre álló alapkutatások arra engednek következtetni, hogy a kommunista párt a magyarnál is drasztikusabban tagadott meg minden lehetséges nemzeti hagyományt. A régi "nemzetépítő" eliteket nemcsak eltávolította a szellemi élet fősodrából, hanem fizikailag is megtizedelte őket (a máramarosszigeti és más speciális börtönökben a halálozási ráta 1949 és 1953 között nagyságrendekkel magasabb volt, mint Magyarországon), négy év alatt kétszer is, 1948-ban és 1952-ben szovjet mintára szabott alkotmányt vezetett be, de a zászlót és a himnuszt is megváltoztatta (utóbbit is kétszer). Az elvesztett területekről - Besszarábiáról, Észak-Bukovináról és Dél-Dobrudzsáról -  való értekezést és megemlékezést még szigorúbban tiltották, mint Magyarországon Erdély vagy a Felvidék emlegetését. Lucian Boia az 1948-1955 közötti korszakot egyenesen "nemzetellenes szakasz"-nak nevezi a román köztudatról szóló művében. [8]

A RMP radikalizmusának az is szabad teret engedett, hogy miközben Magyarországon a XX. század első felében a baloldali munkásmozgalmak, illetve a radikális polgári irányzatok erős szellemi hagyománnyal, társadalmi bázissal (különösen a Szociáldemokrata Párt) és parlamenti tapasztalattal is rendelkeztek, a '30-as évektől pedig megjelent az egalitarizmust, földreformot és a paraszttársadalmat a közpolitika célpontjába állító népi mozgalom, Romániában az 1918 utáni korszakot a nemzeti doktrínák uralták. A jelenkori román történelem talán egyedüli modern és (relatíve) széles tömegeket megmozgató ideológiája, amely a Corneliu Zelea Codreanu vezette Vasgárdista mozgalomban öltött testet, (bár 1945 után tagjai közül sokan kerültek be a kommunista pártba) elfogadhatatlan volt "társideológiaként", így a kommunizmus számára nem volt olyan eszmerendszer, amelynek hagyományaira támaszkodhatott volna.

A kivétel természetesen Erdély volt, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia liberális-modernizációs légkörében kifejlődött munkásmozgalom és annak kulturális normái új kötődéseket teremtettek elsősorban a városi (magyar és német) lakosság körében: a munkásközösség integráló közegként működött és a nemzeti eszmékhez egy újfajta (lazább) viszonyulást eredményezett, amely természetes jelenségnek tekintette a többnemzetiségű társadalmat. Ennek köszönhetően 1945 után a kommunista pártelitben és holdudvarában jelentős volt az erős ideológiai elkötelezettséggel rendelkező magyarok aránya: 1948 végén az RMP-nek 100.000 magyar nemzetiségű regisztrált tagja (az össztagság 11%-a) volt. Ezekben az években a magyar kommunisták úgy hitték, az internacionalizmus összeegyeztethető a nemzeti érzésekkel. A kolozsvári Bolyai Egyetem és később a Magyar Autonóm Tartomány működését olyan magyar és magyar szocializációjú zsidó káderekre bízhatta, akik képeseknek tűntek párhuzamos mentális struktúrákban gondolkozni (nemzetiségi odafigyelés/kommunista társadalmi és kulturális projekt). Ezt elősegítette az, hogy a magyar kisebbséggel rendelkező országok közül Románia volt az egyetlen, ahol a II. világháború befejezése után a magyar közösséget nem érte jelentős állami retorzió, hanem az állam "engedménypolitika" révén megkísérelte integrálni ezt a csoportot. A Maniu, Brătianu és politikustársai által képviselt nagy nemzedék nemzetfelfogását 1945 után nem tudták szinkronba hozni az új korszak ideológiai követelményeivel: az exkluzív nacionalizmuskoncepciót nem lehetett átformálni, csak könyörtelenül üldözni és megsemmisíteni (erre jó példa a görög-katolikus egyház megszüntetése).

Sztálin halálától kezdve a román és a magyar kommunizmus fejlődését erősen meghatározta a nemzeti múlthoz és az alternatív eszmerendszerekhez való viszony, az, hogy mennyire voltak képesek kialakítani és/vagy elfogadni egy korlátozott pluralizmust. Magyarországon 1956 első közvetett előfeltétele az első Nagy Imre-kormány programjának nyilvánosságra hozatala volt (1953. július 3.). Ekkor jutnak lélegzethez az addig elnyomott csoportok: a nem kommunista értelmiség, a vidéki társadalom aktívabb rétegei. Ekkor merül fel évek után először a korábbi (téves) álláspontok revideálásának a lehetősége is. Ekkor indul el az MDP "belső" forradalma, a kikényszerített egység felbomlása, amit az 1955-ös "visszarendezés" sem képes megállítani, mivel a törésvonalak ekkor már nem "etnikai/szocializációs" háttérből fakadnak(zsidó/nem zsidó, moszkovita/hazai illegalista), hanem politikai jellegűek: a reformerek (a humánusabb/működőképes szocializmus hívei) és a Rákosi-korszak politikáját elfogadhatónak tartó keményvonalasok között húzódnak.

E tekintetben a román kommunista rendszer már 1953 nyarától egészen más pályán állt, mint a magyarországi. Nem létezett és nem is jöhetett volna létre egy Nagy Imréhez és köréhez mérhető "reformer", mérsékelt irányzat. Az egyetlen önálló gondolkodású román kommunistát, Lucreţiu Pătrăşcanut már 1946-ban nacionalizmus vádjával marginalizálják, majd 1948-ban letartóztatják és hat évig tartó vizsgálat után kivégzik. 1952-től Gheorghiu-Dej minden potenciális riválisától megszabadul: az RMP addigi valódi vezérétől, Ana Pauker külügyminisztertől, a magyar ügyekben befolyásos Luka László pénzügyminisztertől és Teohari Georgescu belügyminisztertől. Robert Levy Pauker-monográfiájában reformerként mutatja be a külügyminiszter-asszonyt, és bizonyos tekintetben magát Lukát is. Véleményem szerint - ismét az összehasonlítás kedvéért - Paukernek a zsidókérdésben (emigrációpárti), valamint az agrárkérdésben 1950 és 1952 között tanúsított "mérsékelt" álláspontja nem elegendő ahhoz, hogy reformkommunistának, még kevésbé ahhoz, hogy "nemzeti kommunistának" tekinthessük őket. Az 1952-ben megbukott elitcsoport megfontoltabb politikáját Nagy Imrével ellentétben nem stratégiai elgondolás, hanem elsősorban taktikai megfontolások vezették.  Mindez nem csak a több, mint százezer ember bebörtönzéséért, kitelepítéséért, deportálásért felelős Teohari Georgescura vonatkozik, hanem Pătrăşcanura is, aki minisztersége alatt a román nemzeti érzelmek tiszteletben tartását nem kötötte össze a demokrácia és a pluralizmus elfogadásával.

Gheorghiu-Dej győzelméhez, vagyis a párt "nemzetiesítésének" a kezdetéhez semmilyen reformkísérlet, önkritika, de még önreflexió sem társult, sőt, a politikai olvadást még Sztálin halála sem indította el. Bár a leghírhedtebb börtönöket átalakították és a Duna - Fekete Tenger-csatorna építését leállították, a "tisztán" politikai letartóztatások száma Magyarországhoz képest a csökkenő tendencia ellenére is kiugróan magas maradt (hétezer 1953-ban, ötezer 1954-ben, közel négyezer 1955-ben). 1954-ben tömeges és titkos "cionista" pereket szerveztek a romániai zsidóság neves képviselői ellen. Üldözendők maradtak a "kulákok", a "szektások", a hegyekben bujkáló "banditák", és csak 1954-55-től indult be az addig törvényileg diszkriminált német lakosság integrációja. Az a több tízezer bánsági illetőségű polgár, akit 1951-ben a Bărăganba deportáltak, csak 1955 után térhetett vissza (mások által addigra elfoglalt) lakhelyére.

 A párt felső vezetését, mindenekelőtt Gheorghiu-Dejt az 1953-54-es magyar reformkísérlet kezdetben megijesztette: attól tartottak, Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni. Ám ez a félelem csak rövid ideig tartott: éppen a párt első titkári tisztségének elvesztésekor (1954 áprilisában) sikerült Dej-nek elindítani a román kommunista hatalom első önálló kezdeményezését, a Szovjetuniótól való fokozatos eltávolodást, majd ismét első titkárként 1955 decemberében az egység nevében megrendezni az RMP II. kongresszusát. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra döntő befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes társaságokat. Tíz esztendő után a román gazdaság ismét "nemzeti", értsd "nem idegen" kezekbe kerül, mind "külső", mind "belső" szinten. Ma már a levéltári dokumentáció is visszaigazolja a "nemzetiesítési" stratégiának beindítását: azaz hogy a Szovjetuniótól való függetlenedési folyamattal párhuzamosan a gazdasági apparátust is "románosítják" (a Központi Bizottság Ipari és külkereskedelmi osztályát, a Külkereskedelmi Minisztériumot) [9] .

A szuverenitás teljes vagy részleges visszanyeréséért indított művelet jegyében 1955 nyarán Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsovhoz, hogy engedélyezze a szovjet csapatok Romániából való kivonását. 1954-55 között a kultúra és a nemzetiségi politika terén is lassú, de mélyreható változások indultak be. 1954-től fokozódott az a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrehozásától megfigyelhető folyamat, hogy az erdélyi magyar közösségnek biztosított nyelvhasználati jogok a MAT területére szorultak vissza, a magyar művelődési intézmények egy részét pedig Kolozsvárról és Bukarestből Marosvásárhelyre helyezték át. Még relevánsabbnak tartom azonban azt, hogy 1955 februárjában létrehozták a KB Tudomány és Művelődési Osztályát, amelynek irányítását Gheorghiu-Dej egy fiatal nemzetépítő káderre, Pavel Ţuguira testálta azzal a megbízással, hogy vegye át a kulturális élet fölött gyakorolt ellenőrzést Mihai Rollertől és (jórészt zsidó származású) munkatársaitól. 1955 nyarán, miközben Roller hirtelen kegyvesztetté vált, a Román Akadémia visszavette soraiba több 1948-ban elbocsátott konzervatív beállítottságú tagját, köztük több prominens történészt és társadalomtudóst [10] . A "kiegyezés" nem csak "nemzeti" formát, hanem új legitimációs forrást is adott a román kommunista rendszernek. Oţetea, Daicoviciu és Dragomir egy pillanatig sem változtatta meg a baloldali gondolkodással szembeni lesújtó véleményét, de felismerte, hogy az adott helyzetben csakis a kommunista párton keresztül lehet megfogalmazni hazafias üzeneteket, elsősorban Erdély múltjáról és hovatartozásáról.

A román kommunista vezetés a poszt-sztálini ideológiát teljesen más "ügyek" köré építette, mint a magyarországi. 1955 körül már világos volt, hogy míg Budapesten a fő kérdés a liberalizáció mértéke és az elkövetett hibákkal, bűnökkel való elszámolás volt, a bukaresti apparátusban a nyitás kérdése fel sem merült. Az egyetlen kivétel az a szűk, de befolyásos magyar (és zsidó/magyar) kulturális és politikai elit volt, amely már 1953 óta egyértelműen figyelemmel követte a magyarországi eseményeket: nem csak a magyar rádiót hallgatták és a budapesti lapokat olvasták, de 1955-től kezdődően gyakorlatilag a magyarországi reformvonal által kívánt reintegrálódni a magyar közéletbe. A néhány százra becsülhető káder, lapszerkesztő, egyetemi és főiskolai oktató és diák (még) nem a szocializmusból, hanem a román rendszer fantáziátlan merevségéből akart kilépni. 1956 szeptemberének végén a magyar értelmiség fellépése precedens nélküli "kétoldalú" tárgyalásokra kényszerítette a hatalom képviselőit, Constantinescut, Fazekast és Ţuguit. A kétnapos kolozsvári ülésen már nem csak "partikuláris", nemzetiségi jellegű kérdések merültek fel, hanem általános politikai-ideológiai témák is. Bukarest képviselői azonban az értelmiség tiltakozását osztogatással szerelték le. Csak egy példa: a Központi Bizottság az 1956 őszén megalapított Napsugár című gyermeklap költségvetését 14 fős szerkesztőség mellett 1,358 millió lejben állapította meg, és az 1,1 millió lej várható hiányt az állam tervezte kipótolni [11] . De már a XX. kongresszust követően 1956 tavaszán kiderült, hogy a központi hatalom mozdulatlansága és a párbeszéd hiánya nem pillanatnyi zavar, hanem az egész konstrukció egyik fontos strukturális eleme. Nem meglepő, hogy az egyetlen politikai reformkísérlet csúfos kudarccal végződött: az április 3-12-a között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban "sztálinista" Miron Constantinescu által tartott önkritikai, de főleg (Gheorghiu-Dej elleni) "kritikai" hangvételű beszéd a teljes felső vezetés felháborodott reakcióját váltotta ki, és törzsi jellegű önvédelmi mechanizmusokat indított be.

Az 1956-os megmozdulások

Az 1956-os romániai megmozdulások a magyarországihoz képest nagyrészt önálló folyamatot képeztek. Már a nyári hónapokban két jól körülírható társadalmi csoport lépett fel Erdélyben: a magyar értelmiség tekintélyes része, valamint a román görög-katolikus hívők. Az első esetben döntőnek bizonyult a magyarországi folyamatok hatása és a magyar-magyar kapcsolatok revitalizációja. Az 1956 áprilisi cserelátogatás alkalmával népes debreceni egyetemistákból és tanárokból álló küldöttség érkezett Kolozsvárra. Amint a memoárirodalom és a rendőrség későbbi feljegyzései is bizonyítják, az a néhány napos együttlét elegendő volt, hogy szemléletváltozásra késztesse a kolozsvári értelmiség tekintélyes részét. 1956. augusztus 15-től pedig lehetségessé vált vízum nélkül utazni a két állam között; ekkor még sokan emlékezhettek Petru Groza korábbi ígéretére a határok "spiritualizációjáról", és a magánlátogatások megkönnyítését sokan ennek első lépéseként értelmezték. Magyarország újra megjelenése az értelmiségi köztudatban hozzájárult ahhoz, hogy október 23-án a diákok és a fiatalabb tanárok egyértelműen a forradalom mellé álltak.

            A magyar értelmiségtől eltérően - amely egy integrációs pályából kanyarodott el - a görög-katolikus egyház nem a szomszédos állam reformkísérleteiből, hanem a nemzetközi helyzet radikális változásából indult ki. 1956 nyarán petíciós mozgalom indult Észak-Erdély több tartományában az egyház újbóli engedélyeztetésért, és csak Máramarosban 15 ezer aláírást gyűjtöttek össze [12] . 1956. augusztus 12-én Kolozsváron precedens nélküli esemény zajlott le: több ezer hívő szabad ég alatt rendezett szertartást a központban, tiltakozva a templomuktól való megfosztásuk ellen [13] . Bár a hatalom letartóztatásokkal és perekkel válaszolt, a megmozdulás sikeressége azt jelentette, hogy az 1949 óta tartó általános terror megszűnőben van.

            Ezzel párhuzamosan szerveződött az ún. Szoboszlay-összeesküvés előbb a Bánságban, majd Székelyföldön is. A Szoboszlay-féle konspiráció nem csak merész céljaiban (egy forradalom megszervezése egyszerre Budapesten és Bukarestben, amit egy Osztrák-Magyar-Román konföderáció megalakítása követte volna) volt eredeti, hanem összetételében is: a résztvevők és a vezetők között egyaránt voltak magyarok és románok. Szoboszlay és társai bár legalább is 1956 nyarától tudatában voltak annak, hogy Magyarországon a kommunista párton belül is bomlási folyamat indult, nem megreformálni kívánták a fennálló rendszert, hanem megdönteni. Szoboszlay figyelte a magyarországi folyamatokat (július második felében oda is látogatott), de "önálló" kezdeményezéssel kívánt fellépni: puccskísérletét augusztus 28-ára időzítette.

            Az október 23-i budapesti tüntetéssorozat, majd a forradalom kitörése új lehetőségeket teremtett azoknak, akik már az év folyamán elkezdték a rendszer elleni szervezkedésüket (hogy csak néhány magyar vonatkozású példára utaljak: Szoboszlay Aladár, Fodor Pál, Dobai István és kapcsolathálózatuk), de még inkább azok számára, akik a XX. kongresszus hatására értékelték át a fennálló rendszerhez fűződő viszonyukat. Itt feltétlenül meg kell említeni Jordáky Lajos, valamint Földes László "fél-ellenzéki" tevékenységét. Még radikálisabb volt Erdély-szerte a középiskolai tanárok és diákok ellenzéki attitűdje: ilyen háttérrel rendelkezett az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ), a Székely Ifjak Szövetsége (SZISZ), valamint a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (SZVISZ) és a Felső Maros-völgyi "Fekete kéz" nevű titkos szervezet.

            A romániai '56-os események Temesváron "hasonlítottak" a leginkább a magyarországi folyamathoz. Itt a modern(ebb) politikai kultúra és a különböző nemzetiségek harmonikusabb együttélése (tehát az etnikailag motivált ellentétek csekély száma) megteremtett egy kooperációs felületet a román, a magyar és a sváb diákok között, ami nem korlátozott a diáktársadalom partikuláris kérdéseire (bentlakások építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem elkanyarodott a politika felé is:  a Temesváron közzétett "pontok" szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság radikális (kétezer diák ideiglenes internálása) és ütésszerű intézkedése.

            Egészen más volt a kolozsvári diáktüntetések menete és sorsa. Az iratok és a visszaemlékezések olvasásánál azonnal feltűnik a város etnikai szegmentáltsága és a nemzeti pillérekben való szocializáció hatása. A Ion Andreescu képzőművészeti főiskola és a Bolyai diákjainak azon kezdeményezését, hogy október 24-ére rendezzenek egy közös román-magyar tüntetést, az állambiztonság és a Babeş vezetése rendkívül hatékonyan hárította el. A kölcsönös félelem és bizonytalanság lehetetlenné tett minden együttműködést; a város polgárai és a munkások sem mozdultak meg, még annyira sem, mint Temesváron. Bukarestben végül szórványos szimpátiatüntetésekre került sor, de a diákok által november 5-ére tervezett egyetlen nyilvános, bár nem engedélyezett megmozdulást, a Securitate és az Ifjúmunkás Szövetség rohambrigádjai hiúsították meg [14] . A magyarországi eseményekről elsősorban a Szabad Európa Rádió román adásából, valamint az újvidéki stúdió román műsorából tájékozódó diákok itt ráadásul elsősorban nem a lakosság más rétegeinek támogatására apelláltak, hanem a külső (amerikai) segítségben bíztak.

A megtorlás rendszere

Az '56 utáni romániai megtorlásrendszer többszintű stratégiát alkotott: a totalitárius állam egyszerre válaszolt a "lentről" és "kívülről" érkező kihívásokra. Ennek az összetett, hosszasan elhúzódó folyamatnak - ami csak 1964-ben zárult le az általános politikai amnesztiával - itt csak a főbb erővonalait rekonstruálom [15] :

1)      A magyarországi és a romániai megtorlásban közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban a fordulópontot az 1957. január elején Budapesten megtartott tanácskozás jelentette [16] . Romániában február és március között vette kezdetét a forradalom idején tanúsított politikai magatartás, ritkább esetben az "ellenforradalmi cselekmények" vizsgálata, amelyet egy február 23-án megtartott szűk körű tanácskozáson a Belügyminisztérium és a Központi Bizottság igyekezett összehangolni. Ennek jegyzőkönyve nemrég vált kutathatóvá a bukaresti állami levéltárban.

2)      A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: csak ebben az intervallumban több, mint 10 ezer személyt tartóztattak le [17] . Egy 1967-es összegző jelentés szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le [18] , ebből pedig csak 1958 januárja és 1959 májusa között a három területi hadbíróság (Bukarest, Kolozsvár, Iaşi [19] ) 7.222 személyt ítélt el. Különösen 1958-ban volt magas a halálos ítéletek (34 halálos ítéletről van adatunk, de a valódi szám ennél magasabb lehet), valamint az életfogytiglani -, illetve 20-25 éves kényszermunka-büntetések száma. A börtönkörülmények és a Duna-Delta táboraiban uralkodó állapotok sokkal keményebbek voltak, mint akármelyik magyarországi börtönben: az 1958. június 14-én kitört szamosújvári lázadást gépfegyverekkel verték le a Kolozsvárról odavezényelt állambiztonsági erők: ez az egyetlen sortűz többtucat életet követelt, de a rendkívül súlyos eset körülményei szinte ismeretlenek mindmáig.

3)      A megtorlás mérlege: 1956 októbere és 1962 decembere között politikai okokból több, mint 28 ezer személyt tartóztattak le Romániában [20] . Azonban az elmarasztaló ítéletek számát illetően csak az 1957. január és 1959. május közötti időszakra rendelkezünk pontos adattal: ekkor 9.978 ítélet született. A romániai megtorlás arányaiban tehát a magyarországihoz mérhető, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Romániában az államhatalom inkább "elképzelt forradalmakat" torolt meg.

4)      A megtorlás nemzetiségi jellege szempontjából a kezdeti szakaszban nem lehet kimondottan etnikai diszkriminációt felfedezni: a letartóztattak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt. 1957-ben a magyarok aránya kb. 10% volt, majd a következő évben ez a szám 15%-ra emelkedett, a '60-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot. Megfigyelhető azonban, hogy a legsúlyosabb ítéleteket az 1958-1959-ben megtartott "magyar" perek során (Szoboszlay-féle, Varró-Lakó-féle, Sass Kálmán-féle, EMISZ-féle) hozták meg. A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősség megállapítása mellett egyre tágabb szerepet kapott az egész (nemzeti, vallási, vagy falusi) közösségnek szánt figyelmeztetés. 

5)      A kommunista párton belüli állapotok rendezése: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy sikerült megszereznie az egész pártapparátus támogatását minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrész nem román nemzetiségű "illegalistákkal") szemben. A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint százezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és "hűtlen" elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén "idegen" magyarok elleni politikai támadással.

6)      A magyarok megbélyegzése mint potenciális veszély. Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat legitimálta a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetését és egyre szisztematikusabb alkalmazását: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott "numerus clausus").

7)      A megtorlás összefüggő alrendszerei. Az államnak a polgárok életébe való mind nagyobb mértékű beavatkozásában a perek és az elítéltek családjai ellen foganatosított intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, de vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; köztük számos volt politikai üldözött is megtalálható volt. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették, míg a már politikailag integrált rétegek önigazolásként érvelhettek azzal, hogy 1956 után már nincsenek "tiszta" emberek [21] .

8)      1956 hosszú távú következményei. Az, ahogy a román állambiztonság a magyar forradalom következményeit kezelte, valamint az erre (is) építő későbbi nemzeti kommunista rendszer jellege azt bizonyítja, hogy Gheorghiu-Dej és Ceauşescu gondolkodásában a nemzeti szempontok figyelembevétele és a politikai reformok, a humánusabb szocializmus nem jártak együtt. A román kommunista rendszer csak 1956 után érezte biztosabbnak mind belpolitikai pozícióját, mind  külpolitikai mozgásterét. Gheorghiu-Dej és az akkor már kulcsszerepet játszó Ceauşescu teljesen másképp értelmezték 1956-ot, mint a magyar kommunisták: míg Kádár és környezete belátta, hogy a kezdeti időszak után a rendszert nem lehet terrorral és az általános nyomor közepette fenntartani, a román vezetőket kimondottan bátorította az, hogy az 1956 utáni a "renitens" etnikai, politikai és társadalmi csoportok ellen indított támadás teljes sikerrel járt. Az ellenzéki csoportok leverésében és módszeres behálózásában ugyanis bizonyítottnak látták azt a széles körben elfogadott tételt, miszerint egy olyan erősen rétegzett és csekély szolidaritást mutató társadalomban, mint amilyen a román társadalom, a stabilitás záloga nem a (bármennyire is korlátozott)  pluralizmus, hanem a diktatórikus kormányzás.



[1] Itt elsősorban Rainer M. János és az 1956-os Intézet munkatársainak, valamint Romsics Ignác és Valuch Tibor szintéziseire gondolok (Magzarország története a XX. században, Budapest, Osiris, 1999 és Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében, Budapest, Osiris, 2001).

[2] Szerencsére egyre több kivétel is akad: pl. Dorin Liviu Bîtfoi Petru Groza-életrajza (Petru Groza, ultimul burghez. O biografie, Bucureşti, Compania, 2004), Andi Mihalache doktori-munkájának könyvváltozata (Istorie şi practici discursive în România democrat-populară, Bucureşti, Albatros, 2003), Cristian Vasile tanulmányai a görög-katolikus egyházról, valamint Adrian Cioroianu összefoglaló jellegű könyve (Pe umerii lui Marx. O introducere în istoria comunismului românesc, Bucureşti, Curtea Veche, 2005). Az erdélyi magyar történettudomány új hullámáról a Korunk e számában közölt tanulmányok és a Bárdi Nándor szerkesztette Autonóm magyarok? Székelyföld változása az "ötvenes" évek, Csíkszereda, Pro-Print, 2005 című kötetben szereplő írások adnak ízelítőt.

[3] Dennis Deletant, Robert Levy, Katherine Verdery, Gail Kligman és Tom Gallagher műveire gondolok itt elsősorban

[4] Kulcsolvasmány e tekintetben: Cristian Troncotă, Istoria serviciilor secrete româneşti. De la Cuza la Ceauşescu, Bucureşti, Ed. Ion Cristoiu, 1999, Pavel Ţugui, Istoria şi limba română în vremea lui Gheorghiu-Dej. Memoriile unui fost şef de Secţie a CC al PMR, Bucureşti, Ed. Ion Cristoiu, 1999.

[5] A görög katolikus mozgalomról lásd Cristian Vasile, Istoria bisericii Greco-Catolice sub regimul comunist 1945-1989. Documente şi mărturii, Iaşi, Polirom, 2003 és Între Vatican şi Kremlin. Biserica Greco-catolică în timpul regimului comunist, Bucureşti, Curtea Veche, 2003, valamint Ioana Bocă, 1956. Un an de ruptură, Bucureşti, Fundaţia Academia Civică, 2001.

[6] Révai József nemzetfelfogásáról lásd Lukács Zs. Tibor tanulmányát in Romsics I. (szerk.), Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920-1953, Budapest, Osiris, 1998.

[7] Martin Mevius, Agents of Moscow. The Hungarian Communist Party and the origins of socialist patritism 1941-1953, Oxford, Oxford University Press, 2005.

[8] Lucian Boia, Történelem és mítosz a román köztudatban, Bukarest, Kriterion, 1999 (1997), 71. o.

[9] A zsidó származású káderek eltávolításáról szóló adalékokra a KB Gazdasági Osztályának irattárában bukkantam rá. ANIC, fond CC PCR, Secţia economică, dos. 36/1952, 37/1952, 24/1953.

[10] Erről Andi Mihalache 2003, 76-77; a kultúrharcról egy résztvevő szempontjából lásd Ţugui, Istoria, i.m, 7-59. o.

[11] ANIC, fond CC PCR, Cancelarie, dos. 103/1956, 34. f.

[12] Vasile , Istoria, i.m. 35. o.

[13] Uő, Între Vatican şi Kremlin, i.m. 251. o.

[14] Fazekas János az 1957. február 23-i pártvezetés és az állambiztonsági szervek közötti csúcstalálkozón utalt arra, hogy az állambiztonságiak és ifjúmunkásokból álló brigádok több száz diákot bántalmaztak a nyílt utcán és az egyetemi menzában. Fazekas szerint Butyka Ferenc, a Securitate vizsgálati osztályának akkori vezetője azzal dicsekedett kollegái előtt, hogy saját kezével ölte meg az egyik tüntetőt. ANIC, fond CC PCR, Cancelarie, dos. 113/1957, 26-28, ff.

[15] A folyamat részletes áttekintéséhez: Stefano Bottoni, Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra 1956-1958 in Fedinec Cs. - Ablonczy B. (szerk.), Folyamatok a változásban, Budapest, Teleki László Alapítvány, 2005, pp. 221-254.

[16] 1956 kézikönyve. Kronológia, Budapest, 1956-os Intézet, 1996, p. 286. A magyarországi megtorlások előkészítéséről és végrehajtásáról lásd Zinner Tibor, A kádári megtorlás rendszere, Budapest, Hamvas Béla Intézet, 2001.

[17] ACNSAS, fond Documentar, dosar 53, vol. 3, 127-133. ff.

[18] ACNSAS, fond Documentar, dosar 53, vol. 21, 76-79. ff.

[19] ACNSAS, fond Documentar, dosar 53, vol. 1, 100 f.

[20] Lásd a Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956-1958) című tanulmány bővített változatában szereplő összesítő táblázatot (A hét, 2005. október 13. 7. o.).

[21] A kompromittálás mechanizmusait kíméletlenül rekonstruálja Esterházy Péter Javított kiadás című könyvében, amelyet édesapjának a kádári állambiztonsággal való együttműködéséről írt. Megjelent: Budapest, Magvető, 2002.